Kapcsolda – közös érzések közös élményekkel
Évek óta fogyatékos és ép gyerekek töltenek el közösen egy napot az épek iskolájában és különböző közös programokon keresztül ismerik meg egymás életét, gondolkodását. Mindezt már több éve csinálják, az alapötlet egy nagyon tehetséges színésznőtől, egy három gyermekes családanyától származik. Szalai Krisztinától.
2008 óta szervezi Kriszta a Kapcsolda elnevezésű integrációs és szemléletváltó programot. Ennek keretében fogyatékos és egészséges gyerekek töltenek el közösen egy napot az egészségesek iskolájában és különböző közös programokon keresztül ismerik meg egymás életét, gondolkodását. A programban mozgássérültek, látássérültek, enyhén- és középsúlyosan értelmi fogyatékosok 3-25 éves korig, valamint egészséges óvodások, általános iskolások és középiskolások vesznek részt. Munkájáról kérdeztük a művésznőt.
– Külön foglalkozás keretében, vagy iskolai órákon találkoznak az iskolások a fogyatékkal élőkkel?
A Kapcsolda programomat 10 éve kezdtem szervezni. Sérült gyermekeket látnak vendégül ép gyermekek. Ezt a programot eddig 104 iskolában élték meg, szerte az országban. Természetesen vannak, akik csak egyszer, de például Miskolcon többször, Óbudán már tizedik alkalommal valósítják meg. Utóbbi kerületben a tanárok vérévé vált az emberré nevelés ilyen formája.
– Milyen végzettséggel vágott neki a szervező munkának?
– Budapesten az akkori Kossuth Zsuzsa Óvónőképző szakiskolában végeztem, majd rögtön az érettségi után felvettek a Tanítóképző Főiskolára. Drukkoltam, hogy felvegyenek, mert a gyakorlatos ovimban szörnyű volt megélni az óvónői közösséget. Rivalizálás volt, a vezető óvónő hatalmaskodott, ezért rettegtem attól, hogy ez máshol is így megy. Ráadásul akkor már pszichológusnak készültem. A tanítóképző mellett értelmi fogyatékosok intézetében dolgoztam. Van egy gyermeklemezem, de azzal nagyobb helyeken koncertezgettem, nem oviban léptem fel. A Maradjunk annyiban című darabomat viszem gimnáziumokba is. Egy hajléktalan nő életéről szól. Szerintem fontos indirekt emberré nevelési eszköz.
– Ha összegezni kellene az eltelt évek eredményeit, amely a Kapcsolda program „hozott”, mit mondana?
– Az egészségesek kapnak a legtöbbet. Legnagyobb meglepetésemre, nekünk egészségeseknek kell fejlődnünk. Lebomlanak az álarcok. Elkezdenek természetesen viselkedni az emberek és ki merik mutatni a szeretetet és a gondoskodást. A diákok meglátják a menő diákot, és kezdik a szigorú tanárt szeretni. S ezzel közelebb kerülnek egymáshoz. A diákoknak azt mondom, ha képesek a programot megélni, rájönnek, hogy mi mindenre képesek, s az a tanulásukat is segíti. Ehhez az emberi nagysághoz a tantárgyak megtanulása gyerekjátékká válhat. Önbizalmat kapnak a fiatalok. A gyerekek a közös foglalkozásokon – kézműves, sport, zene – egyre jobban megismerik, megértik egymás életét, gondolkodását, sőt, legfőképpen magukat.
– Milyen tervei vannak? Tapasztalatai alapján mit kellene másként, vagy jobban tenni? Csatlakoznak-e Önhöz többen, segítik-e munkáját?
– Nagyon fontosnak tartom az emberré nevelést. Jelenleg megfelelési kényszerbe hajtják a diákokat, a gyerekeket. Már kicsi korukban kényszeresen követelnek tőlük, nem hagyják az életet élvezni a gyerekeknek. Görcs van a szülőkben, görcs a tanárokban, ettől naná, hogy stresszesek a gyerekek. A Kapcsolda megy a maga útján. Jelenleg a Maradjunk annyiban című darabomat terjesztem iskolák számára. Az emberré nevelés a legfontosabb szerintem. Ha valaki érző ember, minden jóra képes lesz.
– Nem kellene-e tanítani a tanító és tanárképzőben nemcsak elméletben, de gyakorlatban is a sérült gyermekekkel való kapcsolatot? Igen, azt mondják, hogy az a gyógypedagógusok dolga, de ez nem így van.
– Én már azzal is megelégednék, ha a gyermekek szeretetét hirdetnék és a pszichológia órán valódi élethelyzeteket, pedagógiai megoldásokat modelleznének a leendő pedagógusok, hogy ne szubjektíven kezeljék a gyerekeket, hanem legyen valódi szaktudásuk. Hiszen minden gyermek érző lény, s egy életet lehet tönkretenni a hozzá nem értéssel. A nagyobbik lányom 26 éves koráig minden szeptember elsején gyomorgörcsöt kapott.
– Miben láthatjuk most, melyik színházban, melyik darabban, és mikor van ideje mindenre?
– Egy új színházban a Hatszín Teátrumban játszom állandó jelleggel a Maradjunk annyiban-t, s viszem országos szintű meghívásokra. Decemberben például a Balassagyarmati börtönbe. Egy 26 éve az utcán élő hajléktalan nővel hallottam riportot. Feltöltötte a lelkemet ez a csodás asszony. Ezzel a színházi estével szeretnék mindenkinek erőt adni. Számítok a nézőkre, játékosan, interaktívan részt lehet venni az előadásban, mindjárt a díszlet összeállításában is. Most mutatjuk be az Adrien Mole-t, mely egy serdülő gyermek vívódásairól szól. Valamint most kerültem be a Duna TV-n futó Tóth János sorozatba. Emellett van egy drámacsoportom, tanítok gyermekeket. Ez most húzós lesz, mert a forgatások hajnalban kezdődnek, de igyekszem pihenni is.
A művésznő véleménye szerint a középiskolások is csak nyernek a Kapcsolda programmal, a benne való részvétellel, hiszen megismernek egy számukra addig távoli, tőlük elzárt világot és sok szeretetet kapnak sérült társaiktól.
Minden Kapcsolda elengedhetetlen eszköze a derű, a nevetés. A kézfogás, az ölelés, ami ezen a programon létrejön elképzelhetetlen az egymást nem igazán ismerő ép emberek között. Sokkal könnyebben születik meg a testi kontaktus ezeken a találkozásokon, mint bárhol másutt.
Az a nyitottság, az a barátságos, meleg fogadtatás, ahogy a fogyatékkal élők fogadják az ép fiatalokat, nagyon fontos eleme ennek a programnak. Erre a kedvességre csak hasonló nyitottsággal és kedvességgel lehet reagálni – így máris megszületik a kapcsolat. Amely után a gyerekek és a felnőttek is máshogy néznek a sérült emberekre.